Az autodafé a 15. században a spanyol és portugál inkvizíció által eretneknek vagy boszorkánynak nyilvánított, „rendszeridegen” szerencsétlenek ünnepélyes megégetését jelentette, de ugyanezt a terminust használták a nyilvános könyvégetésekre is. Ráadásul az inkvizíció utolsó formai maradványa még korunkban is létezett,

hiszen csak a II. vatikáni zsinat (1962. október 11–1968. december 8.) szüntette meg a Szent Hivatal Kongregációját, ami eredetileg – az egész kereszténység feletti jogkörrel felruházott – bíborosi tanács az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fórumaként, egyfajta utolsó instanciaként működött. Idejétmúlt eszmék kegyetlenül ostoba módszerének tűnik ez ma, pedig nem is olyan rég a CNN-en olvasni lehetett egy cikket, mely arról tudósított, hogy Új Mexikóban egy kisebb egyházközösség lelkipásztora úgy ítélte, hogy J. K. Rowling Harry Potter könyvét – a felekezet lelki üdvéért – nyilvánosan elégetteti. Tette mindezt az apostolok cselekedeteire hivatkozva és mindenki megelégedésére. De nem ez volt az egyetlen ilyen ismert eset, hiszen Pennsylvaniában és Michigan-ben is lejátszódott hasonló esemény 2001 és 2003 között. Mindez már elég lehet ahhoz, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a Biblia és Harry Potter egymás közelében nem férhet meg jóízlésű ember könyvespolcán, asztalfiókjában vagy olvasólámpája fényudvarában. Legalábbis egyidőben. Az apostolok cselekedetei-ben olvasható, hogy isten igéjének hirdetésére megfelelő módszer a könyvégetés. Így nem annyira meglepő, hogy fanatikus hívők buzgón gyakorolták is ezt a tevékenységet többek között mágiáról szóló irományok tűz által való elemésztésével. Óvatosan jegyzem meg, hogy a mágiát akkoriban a „különös művészetek” összefoglaló névvel aposztrofálták.